Ez a pasas tetszik nekem!

 

Állj csak meg egy pillanatra!

 

Ez egy Karakter

Mondja Őze Lajos Verebély Ivánnak, miközben kiszúrja a leendő főszereplőt az épp készülő "Gyula vitéz télen-nyáron" c. tévésorozathoz.

Én is kb. ebben az érzésben reménykedtem, amikor megvettem a jegyem a kiemelt állóba (ennyit még nem fiezettem 1 db koncertért, az is biztos). A 2018-as koncert utáni reakciókat hallva megfogadtam, ha bármikor újra erre jár Nick Cave, én ott leszek, annak ellenére is, hogy nem vagyok egy óriási fanatikus. Idővel azonban jobban rákattantam és bár 6 évet várni erre a pillanatra, de asszem megérte, mivel droppolt a 2024-es Wild God album, ami talán az életmű leginkább stadionokba való, katartikus lemeze. 

Magáról a koncert setlistjéről nem írnék sokat, fent van/lesz úgyis a setlist.fm-en és biztos lesz klasszikus kritika/beszámoló is a telexen, vagy lemezleírás a pitchforkon (bár a telex is azt olvassa előtte asszem:D). Az mondjuk nem meglepő, hogy a műsor döntő részét a legújabb albumról válogatták, lévén lemezbemutató turné. Itt inkább ilyen impresszív pillanatokat emelnék ki, amelyek még az elképzeltebbnél is intenzívebbek voltak.

Az előzenekar a The Murder Capital volt, zúzós posztpunkkal operáltak a srácok, nem volt rossz, de ezzel Magyarországon szerintem nehéz megmozgatni tömegeket. Pláne, hogy itt tényleg mindenki a szektavezérre vár. 1-2 tekerős számmal azért kiaknáztak némi aktivitást a középeurópai emberseregből, becsülettel hoztak egy tisztességes bemelegítést.

A fő attrakció pontosan kezdődött, a csarnok nagyjából megtelt, mire lezuhant a függöny és felszökött a zenekar. Számomra újdonság volt, bár az új album hangzásvilágából logikusan következik a 4 fős gospel vokál-különítmény bő, flitteres ruhákban, afféle neoprotestáns angyali karként a háttérben felállított emelvényen.

Aztán Nick Cave is feltűnt. Megjelenése a szokásos, klasszikus prédikátor szerelést hozza: full öltöny, széles nyakkendővel, hátranyalt hajjal és szúrós sötét szemekkel, melyek abszolút beléd látnak, akkor is, ha a 100. sorba állsz. Minden szem rajta, egy szót sem szólt még, de már őrület van. Még csak el sem kezdtek rendesen játszani, már az első pillanatokban látszott, hogy nagyon  össze van rakva a turné koncepciója, nemcsak a megvariált setlistet, de a színpadképet illetően is.

Grandiózus, de nem a havasi szimfonik értelmében. Semmi felesleges giccs, a vizuál és a fények az "egyszerű, de hatásos" elven működtek.  A Wild God számainál a refrének legfontosabb szavai -akárcsak egy nagy, észak-amerikai szekta naggyűlésén- óriási 3D-s mantraként váltakoznak a kivetítőn a zenével szinkronban, hogy mindenki teli erővel üvölthesse a kórusssal együtt.

És tényleg működött, szerintem még reggelig tudnám visítani a Conversion vagy a Wild God „Bring your spirit Dooown” vagy „Touched by the spirit…” hipnózisban mantrázandó szövegét az ég felé tárt karokkal (meg is tettem tbh).

Azt sejtettem, hogy a gospeles számok jól fognak hatni egy ilyen arénában és értő közönséggel, de a zenekar is rendesen beleőrült a katartikusabb részekbe. A lágyan ringatózó, 4 fős énekkar előtti ritmusszekció elszállása mellett már csak az oldalt -afféle ezeréves guruként- meghúzódó Warren Ellis figurája volt csodásabb. A szólóknál teljesen kivan, extázisban játszik főleg hegedűn, néha gitáron, megrugdalja a mikrofont, pörgeti a hangszert, zseniális az ember, mintha Darwint most találták volna meg a Galapagos szigetén egy anarchokommunában. Amúgy nem is idegen tőle a kép, mivel nemrég vett egy darab földet Szumátrában, hogy a vadvilágot segítse.  Mindegy is, óriási figura és korszakos művész. Aztán persze óriási mosollyal mutogatja a písz jeleket nekünk. Édes pofa.  De persze Cave bármikor visszaveszi az ártatlan néző figyelmét, akár egy sóhajjal, vagy egy hirtelen megugrással a zongora felé.

Bazdmeg, az ember egy kézmozdulattal elnémította nemcsak a zenekart gospelestűl-Ellisestűl, de az egész közönséget is. Simán. A trükk az, hogy nincs trükk, ez szimplán a nagybetűs Karizma, ez az ún.  Rizz, a Mojo.  Én még nem hallottam egy teltházközeli arénakoncerten a reflektorok zizegését, de ezen az estén többször is előfordult, amikor Nick az egyik megőrülés után visszaült a zongorához. Mindenki figyelt, mindenki várt és volt is mire. A líraibb-melankolikus számok pont annyira ültek jól, hogy aztán meg lehessen törni egy-egy 8 perces „Tupelo” vagy "Papa won’t leave you, Henry”- féle sámán hörgéssel és kántálással.

Itt nem mise történt, ez sokkal inkább karizmatikus rituálé, ahol a pásztor és a kórus van előtérben, hogy tolmácsolja Isten-élet-halál tengelyén a mondanivalóját. És Nick Cave módja működik, sőt úgy tűnik, nem kopik az idő múlásával sem (baszki 67 éves a pali). Felpattan, bedől a közönségbe, lerúgja a mikrofont, aztán nyugodtan beszélget az első sorral, hogy ugyan, tegyék el a telójukat, majd újra előtör a szent őrület. Asszem, ezen a koncerten közelebb kerültem a karizmatikus egyházak megértéséhez, mert tényleg iszonyat élmény egy ilyen „vezetővel” révülni.

A számokat illetően nekem egy hiányom volt (na jó, kettő, de a „Where do we go now”-ot nem nagyon játszák), az pedig a Grinderman-es „Palaces of Montezuma” volt, ami a saját, tiszta vidámságával tényleg kicsit kilógott volna a koncertből, de ez legyen a legnagyobb baj. Ami számomra meglepetés volt, az a "Jubilee Street" előadása, ami az egyik leghíresebb, lírai-feszültséggel teli, építkezős nóta. De a felénél olyan zúzdába ment át, hogy én is teljesen eldobtam az agyam. Nagyot ment az „O Children” és kőkeményen szólaltak meg a már említett gospeles arénaslágerek is.

A visszataps után játszott „O Wow O Wow” némileg meglepte a közönséget, (bár szinte biztos volt, hogy játsszák) mivel nem tartozik az igazi koncertbangerek közé (nem mintha Cave nem tudná egy közepesen előadott „Süss fel nap”-pal  is hipnotizálni a tömeget), de engem akkor már offguard ért. A felkonfban kiderült, hogy a szám Anita Lane emlékére íródott (aki a Birthday Party, a Bad Seeds alapítója és Cave barátnője is volt anno), mivel nemrég hunyt el. Ezzel az emocionális töltettel mindenki elfogadta, mint ráadás számot és élvezte a csillagos eget szimuláló fényeket a csarnokban.

A második visszatapsra visszajönni tényleg nagyonnnnjófejség, nyilván ha ezt valaki biztosan megteszi, az Nick Cave. Itt már egyedül ült le a zongorához és mindeki sejtette: „Into my arms”.

Csodálatos, a végét már csak az aréna énekli, tényleg szívmelengető és hidegrázós élmény.

A koncert és az élmény tehát olyan volt, ahogy azt elképzeltem: Katarzisokban gazdag megvadulás és elcsendesdés fura együttállása mindenki kedvenc, karizmatikus szektavezérével.