Bevezető I.
Na, szóval van ez a brigád, akikről már szinte mindenki hallott innen-onnan, de legtöbbünknek elsőre csak az maradt meg, hogy mégis ki a fasz nevez el így egy zenekart?
Hát erről a kérdésről ez a poszt nem fog szólni, mert van ennél sokkal furcsább dolog is, ami az ausztrál ifjak elméjéből pattant ki: ez pedig az Eyes Like The Sky c. albumuk. Elkerülhetetlen azonban, hogy pár szó erejéig ne térjek ki a csapatra.
A 2010-ben alapult, 7 tagú ausztrál káosz-brigád már zenélés nélkül is nagyobb zűrzavart okoz zeneszerető fejekben, mint ami egészséges lenne. De most komolyan, milyen csapat az, ahol 2 klasszikus dobos van egyszerre? :DD ( bevallásuk szerint azért, mert kettő hangosabb, mint egy…) (jó, amúgy ez a felállás asszem a Slipknotnál is előfordult)
Ausztrália zenei élete amúgy is különleges, de a KGATLW még ebből a kavalkádból is teljesen megfoghatatlan. Már a stílusuk is, ami -hát mondjuk-, legyen rock, és akkor azon belül hagyatkozzunk a wikipédiára:
Na, de hogy lehet ennyiféle stílusban alkotni egyszerre folyamatosan? Pláne, hogy a fúziós jazz és a pszchidelikus folk (lol?) nem is fért rá a listára…
Hát úgy, hogy leginkább zenei albumkoncepciókban-vagy conceptalbumokban gondolkodnak. Tehát egyik albumuk inkább pszichedelikus rock, a másik túlnyomórészt heavy metal, a harmadik meg többnyire garage. Persze egyik sem kizárólagos az adott albumon, de az adja a fő karakterét a korongnak.
De van itt egy bökkenő:
- ha logikusan elindulunk ezen irányelv mentén, akkor a wikipédiás adatok alapján (fő rockzenei irányzatok) 7 lemezt kellett volna kiadniuk legalább 12 éves pályafutásuk alatt, ami azért rohadtul necces. (Ugye, kedves Analog Balaton? :D);
Tehát 20 havonta ki kell adni tisztességes nagylemezt, amiben benne van a zeneszerzés, szövegírás, stúdiózás, turnézás, stb. Hát ez elég lehetetlennek hangzik!
Ennek ellenére nemrég jött ki a 20. (!!!4!!4!) lemezük, melyek tulajdonképpen mindegyike teljesértékű nagylemeznek tekinthető. Na de ugye az "olcsó húsnak híg a leve", "türelem rózsát terem", "lassan járj, tovább érsz" stb. bullshit alapján a nagy része csak valami bohóckodós hulladék és kispálfeldolgozások lesznek.
Hát nem: Csak 2017-ben 5, tök eltérő albumot dobtak ki, közben pedig csináltak egy saját fesztivált is, a Gizzfest-et (Fontos: “G”-vel kell ejteni!!!).
A mértékadó és szuperkritikus Pitchfork zenei portálon 12 korong kritikája szerepel. És 1 db kivételével nincs 7/10-nél rosszabb értékű albumuk! Azért az nem rossz, baszki.
Na de a bandáról, a zenéjükről meg a sztorikról majd egy másik posztban tervezek írni. Most átadom a helyet 27 percnyi teljes őrületnek a banditák-indiánok-préri világában.
Mivel ez a bejegyzés a KGATLW egyik különleges munkájáról szól, ami még az ő, rendkívül diverz felhozataluk közül is kilóg.
Ez pedig az "Eyes Like The Sky" album.*
*sejtelmesen halk westernfütty a háttérből
Bevezető II.
Az igazán keménytökű bandák NÉHA elhiszik magukról, hogy megtehetik az extrázást, kísérletezést és valami teljesen szokatlan, meghökkentő, addigi stílusuktól teljesen eltérő albumot adnak ki a kezükből.
Itt arra gondolok, hogy valakinek nem egy klasszikus, korszakváltogató ívet ír le a zenei alakulása, mint mondjuk a Beatlesnek, hanem anomáliaszerűen csinál 1-2 albumot/ pár számot, ami teljesen eltér minden addigitól, aztán visszatér a normális kerékvágásba.
Csinált ilyet mondjuk a Daft Punk a "Random Access Memories" albummal, ahol a semmiből analóg hangszerek nyomták a funkyt és a komolyzenei betéteket nagyokat menő vokálokkal. Vagy akár ilyen a Doors a "The Soft Parade" albuma, ami jazzes, bluesos, experimentális zeneként eléggé különbözött az előtte és utána következő anyagoktól. Vagy itthonról az Omega 2-3 éves space-rock korszakának albumai (Időrabló, Csillagok útján, Gammapolis) is meghúzták a váratlant. (Biztos van még egy csomó példa, jöhetnek az ötletek!)
Tehát láttunk ilyet a zenetörténet során, a zenekarok/előadók gondolnak egyet és csinálnak gyorsan valami teljesen mást, valami különlegeset. A King Gizzard and the Lizard Wizard esete azonban ezek közül is kiemelendő.
Miért?
Mert az említett zenekarok ehhez csak több éves/évtizedes működésük után vették a bátorságot, míg ezek a rumlis ausztrál suhancok 3 évvel a megalakulásuk után már kint is voltak az "Eyes Like The Sky"-jal.
Na és akkor miért is különleges az album?
Ahogy a zseniális borítón is látszik, az indiános tematika áll a középpontban. De nagy-nagy tévedés lenne, ha azt gondolnánk, hogy ez egy szimpla western filmezene egy nemlétező mozihoz. Ó, nem!
Az "Eyes Like The Sky" egy instrumentális western hangoskönyv. Tehát egy kerek indiántörténetet mesél el, természetesen remek garázsrock zenei háttérrel fűszerezve.
Elsőre kicsit meghökkentő, hogy az ausztrál srácoknak mi a fene közük lehet westernhez? Fontos megjegyezni, hogy a Down Underben is nagy hagyománya van a western filmeknek és az egész western életérzésnek. Ún. "Kangaroo western", vagy "meat-pie western" (ugye a spaghetti western ellensúlyozására) filmek már a 20. század első felében is bőven születtek.
Ezek középpontjában -egy fegyencállamtól nem túl meglepően- a bushrangers-nek nevezett, vásott múltú börtönszökevények és banditák álltak, akik a bozótosból előtörve rémisztgették a lepényarcú brit autoritást. Igen, jól érezhető betyár flesseket érzékelhetünk. Ami amúgy teljesen helytálló, mert nekik is van Sobri-, meg Vidróczki-szerű banditavezérük a "golyóálló" Ned Kelly, vagy épp Ben Hall személyében, akiknek az alakja számos filmben feltűnik. Szóval az amerikai westernhez hasonló flessek az ausztrálok körében is nagy múltra tekinthetnek vissza.
most ez simán lehetne egy amerikai préris jelenet is, de ez ausztrál
Ez az album azonban egy klasszikus amerikai történetet mesél el, mindenesetre az előbbiek csak azt mutatják, hogy a hasonló természeti környezet és a hasonló történelmi háttér jól megágyazott a fiúk képzeletének, könnyen ráéreztek, milyen is egy jó western.
Akkor néhány érdekesség az album készítéséről, aztán kanyarodjunk rá a sztorira:
- Érdemes kicsit elgondolkodni a címen is: az “Eyes Like the Sky” nem egy szép hasonlat akar lenni egy kékszemű szőke kislányra, hanem bizony, ez egy indiánnév. Akárcsak Touch the Clouds vagy Rain in the Face törzsfőnökök esetében, a főszereplő törzsi neve is légköri jelenségekhez kapcsolódik.
- Klasszikus vokál a lemezen nincs, csupán a narrátor hangját halljuk, aki rendkívül jól hozza a John Wayne-féle őswestern hangzást. A narrátor amúgy nem más, mint a King Gizzard gitárosának, Ambrose Smith-nek a faterja, Broderick Smith, aki az egész híres ausztrál The Dingoes együttes gitárosa/herflise és dalszerzője volt egykoron.
- A banda tagjai amúgy nagy western rajongók, ők is Sergio Leone filmeken nőttek fel. Ez a western-vonal amúgy nem alapnélküli náluk: már az első lemezükön is megjelenik a megágyazása egy western—conceptalbumnak: ezt a "Sam Cherry's last shot" c. szám sugallja, amihez szintén Smith faterja olvasott fel Richard Dodge "33 Years Among Our Wild Indians" c. könyvéből.
Ez az indiánok és sápadtarcúak egyik véres összetűzéséről szól, ahol Sam Cherry a hatlövetűjéből ötöt a támadó indiánokra küldött, majd, hogy megmentse magát az elkövetkező kínzásoktól, magának szánta az utolsó golyót. Miközben a háttérben persze issszonyatosan zokognak a torzított gitárok.
Na de ez csak 1 db szám volt a King Gizzard elborult életművéből. Egészen 2013-ig, amikor kijött egy konzisztens western hangoskönyv-album tök jól megkomponált szöveggel, remek zenével. Necces vállalás egy áttörés küszöbén álló bandától.
A Sztori
És akkor lássuk a sztorit:
A lemez 5 fejezetből áll, a fejezetek pedig esetenként több dalt is tartalmaznak.
Az album sztorija röviden a yavapai törzs fiatal harcosáról, Eyes Like the Sky-ról szól, aki a polgárháború körüli Egyesült Államok vadregényes terepein kalandozik.
1. Fejezet
Az első fejezetből kiderül, hogy nem csupán a fehér telepesek, de a különösen kegyetlen mexikóiak is dúlták az apacsok és a yavapai törzsek által lakta földeket. A korszak urai az ismétlőfegyverek, Gatling-puskák segítségével különösen nagy fenyegetést jelentettek a bennszülöttekre.
A történet a következő alaphelyzettel indít: két indián kém éppen egy fehér családi farmot kémlel 1854 nyarán, majd visszatérnek társaikhoz, hogy szóljanak: indulhat a támadás.
A fosztogatás ekkoriban nem csak az alkoholért, fegyverért, élelemért vagy aranyért ment: legfontosabb "nyersanyagként" a gyermekek elrablása vezette a törzseket, hogy aztán saját harcosokat faragjanak belőlük, akik felveszik a versenyt a fehérekkel.
Adalék a fejezethez:
A yavapai törzs egykor fél magyarországnyi területen uralkodott a Colorado- és a Gila-folyó környékén, mára a piros pötty által jelzett rezervátumokba szorultak vissza a mai Arizona területén.
Az aranyláz az 1800-as évek közepén az ő területeiket is elérte, ami konfrontációhoz vezetett a fehérekkel, sokszor totális mészárlásokba torkollva. Legendás törzsfőnökeik, mint Vörös Hangya, vagy Barna Kalap több száz fős csapatoknak parancsoltak és szívesen fosztogattak amerikai telepeket, félelmetes harcosok hírében álltak. Így igenis lehet valami alapja “Eyes Like The Sky" legendájának, akit "az amerikai gyerekeknek mumusként, az indiánoknak misztikus hősként mutatnak be a szüleik" szól a King Gizzard intrója.
A mexikóiak kegyetlenkedéseinek megemlítése Geronimo apacs vezér életrajzi utalása lehet, akinek több hozzátartozóját is mexikói banditák ölték le, az irántuk érzett "ellenszenvtől" vezérelve pedig elég komoly csatákat vívott velük.
Ha még mindig kételkednél, hogy szerentéd-e hallani ezt a hangorgiát, akkor szerintem elég beraknod a fülesbe az első számot. Ha ezek után képes vagy "Pause"-ra rakni, keress fel valami szakembert.
2. Fejezet
A farm lerohanása és a telepescsalád lemészárlása után került a yavapai törzshöz egy gyanúsan nem indián eredetű, Miguel O’Brien nevű 5 éves kölyök is, akit harcossá válása után már "Eyes Like The Sky" néven ismertek a törzs tagjai: nevét a kék szeméről, állóképességéről és az éles szemeiről kapta. Az elrabolt fiúból 15 éves korára már kipróbált harcos lett.
1864 egyik baljós reggelén aztán a keresztény térítés nevében az amerikai csapatok elérték az apacs-yavapai földeket is, ahol mészárlásba kezdtek. Miguel fogságba esett, de nem ölték meg, mivel kék szeme alapján látták: ő nem az indiánok közül való. 16 éves korára tehát másodszor ölik le a családját.
Adalék a fejezethez:
Igazából általában kevésbé a térítés szándéka vezette a fehérek csapatait, sokkal inkább a föld és nyersanyag vágya. Amire (szerintem) esetleg utalhatott itt a szövegíró, az a Sand Creek-i mészárlás, ami pontosan 1864-ben történt és volt némi vallásos fennhangja is. Az amerikai és fehér zászlót is felhúzó cheyenne és arapaho törzsből 160 indián halt meg, a támadók közül senki sem esett el.
A Sand Creek-i mészárlás
3. Fejezet
Miguelt a Fort Whipple gyűjtőtáborba szállították a foglyokkal együtt. Egy trapper végül magához vette és kitanította: nemsokára írt, olvasott és olyan gyorsan forgatta a Coltot, mint kevesen a prérin.
Adalék a fejezethez:
Fort Whipple egy valóban létező erőd Arizonában, melyet 1863-ban húztak fel. Ez a létesítmény stratégiailag kiemelkedő elhelyezkedésének köszönhetően nagyon nagy szerepet játszott az 1860-as évektől zajló indián háborúkban, egész pontosan az arizonai hadsereg központjaként szolgált. Amúgy a Bob Marley által is megénekelt "Buffalo Soldier"s afroamerikai katonai csapat központjaként is funkcionált egy darabig.
Klasszikus motívumhoz nyúlnak a történet írói: a pozitív fehér szereplő karaktere ismerős toposz az általunk ismert indiántörténetekben. A trapper, aki magához vette a főhőst, hasonlít Sam Hawkens figurájára, aki Winnetou és az apacsok nagy barátja volt, emellett Old Shatterhand tanítójaként az indiánokkal szembeni tiszteletet hirdette. Az indiánok által felnevelt fehér harcosok bosszútörténete is ismert zsáner: ilyen például az Utolsó mohikán "Sólyomszem" karaktere, vagy "Hosszú Toll" a Sós sziklák völgyében.
4. Fejezet
A bosszú gondolata azonban egy percig sem múlt el Miguel fejében: a térítők vezetője, aki lemészárolta a yavapai törzset, éppen a kápolnában élte ki bűnös vágyait egy szerencsétlen indiánlányon. Ekkor Miguel mögé lopakodott és elnyisszantotta a torkát. Ezután a lánnyal együtt két erős ló hátán, fegyverrel és pénzzel nekieredtek a sivatagnak.
5. Fejezet
Amint apacs területre értek egy heti bujdosás után, lövéseket hallottak: harcok nyomai voltak láthatók mindenfele. Mint kiderült, apacs álruhába öltözött fehérek lopták meg a törzset, majd páran közülük a sziklák közé menekültek.
6. Fejezet
Amikor már úgy tűnik, vége a megpróbáltatásoknak, hirtelen még egy lövés eldörül a kövek mögül, a yavapai lány pedig holtan terül el Miguel mellett. A harcos persze kiváló képességeinek köszönhetően a gyilkosok nyomába ered és hangtalanul becserkészi a 4 sápadtarcú banditát. Miután kettejüket levadászta, a másik kettőt a sivatagban hagyta szomjanhalni, majd ellovagolt a Yavapai területek felé.
Szóval ez lenne a történet maga.
A kérdés ugye az, hogy lehet-e úgy filmet készíteni, hogy nincs hozzá kép. A filmet ugye mozgóképnek is szokás nevezni, de azért nem csak ebből áll egy igazán baba mozi: a kép mellé jön a jó cselekmény és a zenei háttér/hang.
De mi a helyzet, ha ebből a három tényezőből az egyik hiányzik? Mondjuk a leghangsúlyosabb, tehát a vizuális émény? És a srácok itt telibe trafálták a helyzetet: ha van olyan környezet, amibe az emberek 99%-a pillanatok alatt be tud lépni akár egy akkordmenet hatására, az a western világa. Minek ide amúgy is mozgókép? Mindenki ezer meg egy western filmet látott már, nekünk, magyaroknak is kapásból megvan a préri, a Monument Valley, vagy a Grand Kanyon vidéke. Tehát, marad a másik két tényező, amin dolgozni kell, azt viszont fullosra meg kell csinálni. És innen -zseniális zenészek lévén- nyert ügyük volt.
Nos, nekem az élményem ezzel a lemezzel, hogy úgy láttam egy baromi izgi filmet, hogy közben a szemem csukva volt. És kb. mindenkinek hasonló élménye volt, akivel beszéltem az anyagról.
A western műfaja az elmúlt 100 évben már többször tűnt kihaltanak, mint igazán virágzónak, és ez a 2010-es időszakra is igaz lehet. Tulajdonképpen Tarantino Aljas nyolcas és Django mozijain, a Félszeműn és a Visszatérőn kívül nem sok jó dolog történt mostanság a zsánerrel. És hát tulajdonképpen ezek sem "klasszikus" westernek, szóval abszolút volt helye a KGATWL anyagának, amit mind a zenei, mind az általános kultúrával foglalkozó kritika alapvetően jól fogadott.
Ennek megfelelően én is nagyonnagyon ajánlom azoknak, akik szeretik a western érzést, filmet néznének, de mondjuk épp a buszon ülnek, mosogatnak, futnak vagy csak kíváncsiak, milyen egy "kép nélküli mozi". Ha van egy szabad fél órád nyugiban, tedd be a fülest és garatálom, hogy beroggyasztva, összehúzott szemekkel, öveden a Coltok helyét markolászva fogsz felállni.
A kerek bosszúsztori szerintem remek, a hangzás nagyon bele tud vinni a vadnyugat flowba és hát ahogy a srácok is megjegyezték, a főhős, bár ellolvagol a naplementébe, de azért ne lepődjön meg senki, ha a korszak más világtörténeti eseményeiben is megjelenik egy kékszemű indián harcos (akár a kínai ópiumháborúban, a bokszerlázadás során, vagy akár a paraguay-i, bhutáni, a kaukázusi háborúban). És hát őket ismerve, ez tényleg bármikor előfordulhat!
C€ YOU SOON!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
