1. (Gondolat)kísérlettel kezdünk!

Ha becsukod a szemed és meghallod azt a szót, hogy "album",  mi jut eszedbe?

Mondjuk, valaki megkérdezi, hogy mi a kedvenc albumod?

Nekem egy borító ugrik be. Mondjuk az ikonikus, fából kinyúló Eddie-figura a "Fear of the Dark"-ról, a föld alól kinyúló, fityiszt mutató kéz az "Oly sokáig voltunk lent"-ről, vagy Beton.hofi feje becsavarva Renee Magritte (anyjának?)  textíliájába.

De hol vannak már a borítók? És hol vannak az őket készítő művészek? Egyáltalán ismerjük őket? Megkapják a kreditet munkájukért, ami vizualizál egy-egy legendás korongot? Te tudod, ki tervezte kedvenc albumod borítóját? Mert én nem.

Napjaink zenehallgatási szokásait (is) a feje tetejére állította az internet: a lemezek pörgetése helyett a streaming teljesen átvette a szerepet. Ennek sok velejárója van, de kiemelendő aspektusa többek között, hogy a borítók szerepe lecsökkent.

Pláne, hogy az újhullámos előadók egyre kevésbé gondolkodnak lemezformátumban, értelemszerűen az "albumborító" szerepe is kezd szürkülni. A netes platformokon manapság inkább a borító és klip közti átmenetet képviselő visualizerek trendik. De valljuk be, azért ez rohadtul nem ugyanaz, mint egy 30*30 centis műalkotást tartani a kezedben, rajta kedvenc előadóid nevével, képével, szövegeivel.

De miért is fontos egy borító, azon kívül, hogy vizuális élményt ad?

A jó borító nagyjából hasonló szerepet tölt be, mint az album címe: tehát ha a neve nem is jut eszedbe, azt mondod, hogy a "kék album", vagy a "virágos-halálfejes" album és tudni fogja a másik, hogy miről beszélsz. A jó borító az előadó ars poeticája, ami az album trekkjeit, tehát a  zenei oldalt vizuálisan megtámogatja. Ideális esetben a borító külalakjáért felelős art directorok a zene szolgálatába állítják a külsőt, így igazán erős, egymást boostoló hatást tud eredményezni, ha zenehallgatás közben forgatod a borítót, illetve fordítva is: eléd kerül a tok, forgatod és a fejedben már indul is a zene. Ezt generációk élték át a múlt század során.

Ez persze mind szépen hangzik, de az elmúlt évtizedekben megismert lemezborítók kialakulását tulajdonképpen egy dolog motiválta: a pénz. Hiszen ez az a felület, amiben kibontás és megvásárlás nélkül is részesülhettél. Ergo ha a borító szar volt, a lemez eladása is sokkal nagyobb hátrányból indult. Na de mi van, ha jó volt?

Ehhez vissza kell ugranunk jó pár évtizedet, amikor még nem lehetett csak úgy belehallgatni bármibe. Az 1930-as évekig csak a legkülönlegesebb, legritkább, vagy épp legsikeresebb bakeliteknek gyártottak színes tokokat, valamiféle artworkkel ellátva, a lemezek döntő része sima fehér kartonba, vagy még vékonyabb papírtasiba volt becsúsztatva. Amit konkrátan így képzelj el:

Jobb esetben a cím, kiadó fel volt rá dobva, de amúgy ennyi.

Az albumborítók evolúciója Alex Steinweiss nevéhez fűződik. A zsidó származású Steinweiss-t zavarta a nagy üresség és rájött, hogy a szimpla borító nem más, mint egy kihagyott üreskapus ziccer: az első és hátsó oldal egyaránt ingyen reklámfelület lehetne. Ezt a felismerést -bármennyire is egyszerűnek tűnik-  ő használta ki először igazán.

Alex Steinweiss célja -saját bevallása szerint- a zene ELADÁSA volt. Ennek köszönhetően a látványos, hívogató borítók tervezését tartotta előtérben, azzal szemben, hogy a borító passzoljon a zenéhez, az alkotóhoz. Az 1930-as évek során jó érzékkel meggyőzte a Columbia Records kiadó főmuftijait a mainstream lemezek felé nyitásról, így a következő 40 évben ezek dizájnolásával foglalkozhatott. Kreatív meglátásaival izomból megküldte a lemezeladásokat olyan kiadóknál, mint a főleg komolyzenével foglalkozó, amúgy magyar kötődésű Remington Label, a Decca Records, vagy a már említett Columbia.

Néhány példa Steinweiss pacek borítóira

Meglátásának és munkájának sikerét mutatja az is, hogy az 1949-es South Pacific Broadway c. musical lemezkiadásának borítóját 1949 óta változatlanul nyomják. Ezt az arculati konzisztenciát az USA-ban egyedül a Coca Colanak sikerült elérnie.

2.  A borító

Mivel a poszt a borítókról fog szólni, íme az alapokról még egy kis infó:

Fontos az elején tisztázni, hogy a borítók dizájnja 2 fő dolgot foglal magában: az egyik maga a fényképes anyag (általában ugye klasszikus fénykép a bandáról/zenészekről) vagy festett/rajzolt/montázsolt stb kép. A másik összetevő ezeknek az albumborítón való elrendezése és maga a borító konstrukciója:

Értelemszerűen az elsőt a fotósok, rajzolók csinálták, míg az Art Director/Design Director általában az utóbbival foglalkozott. Szóval kerüljünk tisztába ezen utóbbival, vagyis a borítók dizájnolásával és az úgynevezett  “package” struktúrájával.

Nyilván már mindenki látott bakeliteket, és feltűnik, hogy a legegyszerűbb, legolcsóbb és leggyakoribb package stílus az ún. Standard record jacket. Ez egy papucsszerű mappa papírból, amibe a lemez becsúsztatható. Ennek ugye a hátlapja és előlapja dizájnolható, továbbá nincs nyomtatható felület a gerincén, ami a prémiumabb lemezekre jellemző. Ebben az esetben a lemezt először egy vékony papír inner sleeve-be rakjuk majd utána jöhet a jacket, ami jellemzően karton, vagy valami erősebb papír.

 Egy példa a sima, becsúsztatós standard record jacket-re

A másik nagyobb típus a gatefold stílus. Ez magyarul a kinyitható lemezborítókat jelöli, ezen belül számos kreatív megoldás létezik. Itt a lényeg -főként design szempontjából- az, hogy a korábbi 2 helyett jóval több felület nyílik a fényképek, artwork-ök, dalszövegek, és minden egyéb dolog elhelyezésére a borító külső, belső, első, hátsó oldalán egyszerre, továbbá extrém kombinációs lehetőségek is kínálkoznak (ezt majd később látjuk).

A gatefold megoldással sok duplalemezes kiadvány élt, mivel a legtöbb gatefold két jacket kombinálásából jött létre, így 2 bakelitlemez is becsúsztatható volt. Vagy ugye a másik lemez helyére poszterek, szövegkönyvek stb lett elhelyezhető. A nagyobb vastagság miatt pedig nyomtathatóvá vált a kiadvány gerince is. A gatefold megoldásra klasszikus példa minden idők egyik legikonikusabb lemezborító-konfigurációja, az 1973-as Dark side of the Moon. A képen az előlap és a hátlap látható nyitott állapotban, kitárva pedig a két oldal egyesül és bővíti az értelmezés lehetőségét.

Klasszikus példa a gatefold borítóra

A belső oldalak pedig további művészeti aktivitásnak adnak teret, mint a spektrum szívhangokkal való szinkronizálása, rajta a dalszövegekkel. Bár az indigó lemaradt a spektrum színei közül,a Pink Floyd megspékelte a kiadványt még ajándék poszterekkel és matricákkal is, mivel a gatefold technikának köszönhetően belső zsebek nyílnak a  borítón belül a különféle meglepi mercheknek.:

Szóval azt látjuk, hogy  a sima, kb. üres “sírfelirat-szerű” papírdobozos megoldások  a '40-es évektől kezdve szépen lecserélődtek és az albumborítók szerepe óriási változáson ment keresztül. Ez főként két dolognak köszönhető:

• tőke szempontjából tekintve a '60-as évektől induló gazdasági fellendüés miatt szinte minden olcsó volt, így kedvükre kísérletezhettek a kiadók.

 

• Szellemi tőke szempontjából nézve pedig a '60-as évek fékevesztett szertelensége a zenei élettel együtt a borítók külalakját is felvirágoztatta, mely revolúciónak a gatefold típusú borítók lettek a fő célpontaik.

Ez a poszt pedig ennek a folyamatnak az egyik, legikonikusabb albumokat készítő  képviselőjéről, Gary Burdenről szól.

 

Gary Burden (1933-2018)

Igen, Gary Burden itthon talán kevésbé ismert, de tegyük a szívünkre a kezünket: ismerjük a kedvenc albumaink borítójáért felelős tervezőt?

És Burden bár inkább Hulk Hogan Woodstockon elveszett ikertestvérére hasonlít, igencsak komoly melót végzett. 2018-as halálakor sem véletlenül emlékezett meg róla a Washington Post, a Rolling Stone meg New York Times. (hazai médium egy sem)

Méghozzá azért nem, mert Gary Burden 96 albumborító készítésén működött közre, nagy részük esetén art director pozícióban.

Fontos, hogy az előbb bemutatott, profitorientált Alex Steinweiss-szel szemben Gary ars poeticája, a "Hogyan vizualizáljuk az album zenéjét” volt az eladásra való törekvéssel szemben. Tehát ő a munkáját képzőművészeti ügynek fogta fel -azt is felismerve, hogy a kreatív megoldásokkal lehet igazán nagyot menni. 

 3.  Gary Burden

Jöjjönek az alap biográfiai infók: saját bevallása szerint egy túl konzervatív ohio-i családba született bele 1933-ban, amibe ”sosem értette, miért is kellett beleszületnie”. Az otthonról való kitörés klasszikus módját választotta: 16 évesen(!) bevonult a tengerészgyalogságba, miután rávette anyját (!!!), hogy hamisítsa meg az életkorát 1-2 okmányon.

A leszerelés után a kor szabadszellemű fiataljainak életformáját ( ú.n. beatnik) élte Kaliforniában, majd a Berkeley egyetemen tanult  építészeti design-t. ( ez az "építőművész" szaknak feleltethető meg talán)

Ennek köszönhetően került kapcsolatba a kor könnyűzenei képviselőivel is: egyik munkája során ugyanis Cass Elliot laurel canyon-i házának tervezésén dolgozott, ahol megmutatta a látványterveit a ház "úrnőjének". Cass Elliot-ot talán Mama Cass néven többen ismerjük:  ő a Mamas and the Papas egyik énekesnője, aki a pletykákkal (és az Austin Powers filmekkel) ellentétben NEM sonkás szendvicstől halt meg.

Szóval Cass, látván Gary terveit elhintette, hogy igazán foglalkozhatna albumtervezéssel is, mert úgy látja, hogy elég jó művészi víziókkal rendelkezik és máshogy közelíti meg a dolgokat, mint a klasszikus grafikusok.

"Micsoda szerencsés véletlen!"

-mondhatnánk, de ez akkoriban azon a környéken talán kevéssé meglepő.

Nyilván Gary jókor volt jó helyen, mivel a '60-as évek második felétől tomboló “The California Years” közepébe ugrott seggest: olyan meghatározó formációk mozogtak a környéken, mint a Mamas and the Papas, a The Doors, Joni Mitchell, Nancy Sinatra, Lee Hazlewood, a Beachboys, a Grateful Dead, Neil Young és pajtásai, a The Byrds és sorolhatnánk napestig.

Ráadásul Los Angeles Laurel Canyon körzete a korabeli könnyűzenei élet központja volt, lakott itt abban az időben Joni Mitchell, Zappa, Morrison, Neil Young,  illetve a Canned Heat, az Eagles, vagy a Buffalo Springfield tagjai is. Konkrétan az volt, hogy ilyen házibulik zajlottak egy random kedd este:

Joni Mitchell, Eric Clapton és David Crosby jammelget a kertben 1968-ban.

3. Mamas and the Papas

Na hát Gary-t sem kellett sokáig győzködni. Sok időt nem pazaroltak, 1968-ban már ki is jött a csapat 4., a “The Papas & the Mamas” c.  album és borítója, melyért Gary Burden Art Director felelt. És ezzel kezdetét vették a borítók megvadításának évtizedei.

Az előlap nem tűnik extrának, a közeli portrék egész átlagosnak tűnnek.

A gatefoldot kinyitva pedig ezek a képek fogadnak, tehát a belső oldalon más sorrendben vannak a tagok a fotón:

Elsőre tehát nem tűnik különlegesnek a borító felépítése.

De ez trükkös borító. Olyan gatefold, amilyet nem nagyon csináltak előtte.

Vannak ugye trükkös borítók: A WIMwords összegyűjtött párat: van, ami ugye kihajthatós és egy nagy duplafotó van jelen a zenekarról rajta, volt origami-szerűen kihajthatós megoldás, die cut borítók, amelyeken alakok sziluettje volt kivágva (pl. a videón a Rolling Stones - Sticky Fingers by Andy Warhol kiadása, amire konrétan egy rendes zipzárt ragasztottak fel), de ezek jellemzően már a vad '70-es évekhez tartoztak.

A "Papas and the Mamas" borító érdekessége a horizontálisan kettévágott első borítóban rejlik. Ha a félbevágott borítóképek feleit hajtogatod ki, abszurd montázsok születtek, aminek groteszksége egyszerre lehetett a kor emberének meghökkentő és vonzóan szabadelvű, természetesen a pszichedelikumokon élő kaliforniai zenészeknek rettentően bejött az elgondolás. 

Gondolhatjuk, mennyire volt kirívó ez a setting. Az akkor már a szétesés szélén álló csapat közepesen sikeres albuma kapott tehát egy extra  körítést.

4. Steppenwolf

Innentől kezdve Garynek nem volt pihenése kb. 40 évig. Csak 1968-ban 7 lemezborítón dolgozott, többek között a Steppenwolfnak is. A kanadai banda első 4 albumának art designere is Burden volt. Neki köszönhető többek közt a csapat jellegzetes betűtípusa, a “Profil” is, ami a banda védjegye lett:

Abban nyilván Burdennek nem feltétlenül volt szerepe, hogy a srácok már az első albumukkal berobbantak, de az eladásokat igencsak boostolta a designer kreativitása, Gary ugyanis ismételten meghúzta a váratlant: a trükk az anyaghasználatban rejlett. Mármint a borító anyagáéban.

A borítókat egy ezüstfólia-szerű vékony réteggel látta el, aminek köszönhetően egészen különleges, mágikus csillogása lett a tasaknak:

A blues-rockos első korongot aztán a következő évben egy már pszichedelikusabb anyag, a  “The Second” c. nagylemez követte, amely szintén formabontó látványvilággal rendelkezett. Bár az eredeti tervek alapján az izolációs fóliák fullezüst tükröződő anyagából készült volna a jacket, de bizonyos technikai nehézségek új megoldások keresésére kényszerítették Gary-t.

Mivel saját hitvallása mindig is az volt, hogy a hallgatót/nézőt minél gyorsabban bevonja az adott zenekar lemezének világába, így a pszichedelikusabb album zenéje megadta a fő irányt. Ennek megfelelően sikerült úgy megcsinálni a legpszichedelikusabb Steppenwolf album borítóját, hogy drogra nem is kell költeni: a színek és a formák instant tripbe repítenek:

Burden elmondása szerint a borító konfigurációja a középen látható csillag köré fókuszál: a csillag elvileg a magát a hallgatót jelöli és az, hogy a banda összes tagja a direkt módon néz a kamerába (vagyis a hallgató szemébe) szintén segíti a bevonódást. Nem hiába, sikeres volt a kísérlet, az emberek imádták:  a “ The Second” iszonyatosan nagyot ment: még az első albumnál is tovább jutott a Billboard 200-as listáján (3. hely), pedig ugye azon volt a "Born to be wild"...

5. The Doors

A Steppenwolf házatáján szerzett sikerek után nem állt meg a történet: az élet eléggé bevitte Gary-t a sűrűbe, sok más munka mellett  1969-ben már a The Doors albumán ügyködött mint design felelős. 

Hogy érezzük a meló súlyát: a tét nem volt kisebb, mint a kétesen fogadott "Soft Parade" c. album utáni visszatérés a kritika és a közönség kegyeibe.

Gary nem stresszelt túlságosan, az album szintén egy gatefold lett, tehát kihajtva a banda teljes alakú képe van rajta 2 oldalon. A legendássá vált album címét konkrétan a Los Angles városában található Morrison Hotelről kapta.

Minden idők egyik leghíresebb (és legvagányabb) borítófotói. /nézd azt a tracklist-et te jó ég!/

Az ikonikussá vált albumborítóról azt érdemes tudni, hogy Ray Maznarek, a Doors billentyűse full random talált rá Los Angeles utcáin sétálgatva a Morrison Hotel nevű szállóra. Egyből tudta, hogy jó spot lesz a fotózáshoz. A stábbal visszatérve azonban gebasz volt:

A hátoldalon a közelben levő, egykori Hard Rock Cafe képe látható, amúgy Michael Jackson Beat It klipje is itt forgott. Amíg Henry kattogtatott, pár italt még bedobtak a srácok, de az látszik a képeket nézve, hogy kicsit más közönség látogatta akkoriban a franchise-t...

Ez a munka azért is volt kiemelkedően fontos, mert a Doors-nak a "Soft Parade" nem túl jó fogadtatása után nagyot kellett húznia. Ilyenkor nyilván kockázatos megbízni egy, nagyrészt kezdő figurát és a stábját az album arculatának elkészítésével, de jól sikerült ez a húzás: a Morrison Hotelt a kritikák is jól fogadták, a lemezeborító ikonikus lett, ráadásul úgy, hogy a portás nem is tudott róla. Annyi érdekeség még van, hogy a lemez két oldalát nem  a jól megszokott "A és B"-ként ismerjük, hanem a "Morrison Hotel" és  "Hard Rock Café" néven fut.

 Azért Maznarek csukája is megér egy misét

6. Joni Mitchell

És akkor rátérhetünk Burden egyik legismertebb, legegyszerűbb, de legkülönlegesebb munkájára, amit Joni Mitchell "Blue" c. albumán végzett.

Joni Mitchell első lemezei igencsak sikeresek voltak, melyek a hippi beütésű, de csendes, melankólikusabb zenét reprezentálták. Első két albuma után azonban magánéleti dolgok miatt egy európai körútra ment elvonulni, pihenni, inspirálódni. Az album amúgy magánéleti-párkapcsolati eseményekből merített, például a Graham Nash-sel folytatott viszonyát illetően, akinek amúgy a múltban és a jövőben is készített Burden borítókat. Az album őszinteségével és újragondolt zenei tulajdonságaival iszonyatosan nagyot tartolt. A leplezetlenül őszinte és kitárulkozó dalokra állítólag a countryénekes Kris Kristofersson azt mondta: "Jesszus, Joni, azért magadnak is tarts meg valamit!”.

Ladies of the Canyon élőben

Gary és Mitchell régóta ismerték egymást. Az énekes is természetesen Laurel Canyonban lakott, illetve egyik első albuma a Ladies of the Canyon egyik "lady-je" maga Annie Burden, Gary első felesége volt... Tehát a fent látható kis kertipartik simán összehozhatók voltak.

Na de visszatérve a borítóra:

Joni Mitchell a festészetben is jártas zenész volt, ezért az összes albumának borítóját ő tervezte. Kivéve egyet. Talán pont a legfontosabbat.

4. albuma, a "Blue" szakított a Woodstock korszakával és tulajdonképpen az előadó nővé válását és legmélyebb vívódásait dokumentálta. A borító tervezését Burdenre bízta. A végeredmény pedig magáért beszél:

Mivel Gary egyik kedvenc költője és zenésze volt Joni, így nem kell sokat zaklatni a kéréssel. A szuperközeli borítófotót egy fiatal srác csinálta -szigorúan szürkeárnyalatos megoldással-, amit aztán Gary az album címének megfelelően a kék árnyalataival látott el. Ez a megoldás egyszerre utalt az énekesnő Földközi-tengeren eltöltött elvonulásának időszakára, illetve igencsak mélyre hatolt, vissza a régi időkbe, amikor a berlini-kék vagy Turnbull-kék színek generációk emlékeit jelentették. 

A nagy kékség különlegessége az volt, hogy az ún. cianotípia eljárásával készült régi fényképekre emlékeztetett. A cianotípia a vasoxidok fényérzékenységén alapuló eljárás, amire több vegyületet is használnak az 1830-as évek óta: vas-ammóniumcitrátot, vörösvérlúgsót, sárgavérlúgsó (részletek itt).

A lényeg ismételten az, ami Gary hitvallása is volt. És itt is elérte célját, a borító tökéletesen tükrözi az albumon hallható zene szellemiségét egyszerű, letisztult, sokszor a múltba révedő hangulatával, középpontjában pedig maga az alkotó áll. A nagy kékség és az extrém közeli segítségével Gary félretette a trükkös megoldásokat, a vicces koncepciókat és ezzel a zseniálisan egyszerű  megoldással bevont az előadó saját, belső, kék tengerébe minket, hallgatókat is.

Nem mellesleg: ikonikus.

7. The Eagles

Henry Diltz fotós és Gary Burden tervező kooperációja a következő világhírű banda esetén is legendás lett. Az Eagles őket találta meg az azonos nevű debütalbumuk borítójának kidolgozásával 1972-ben. Ezek után persze aztán folytatták velük a közös munkát számos albumon keresztül.

Az Eagles-ről majd később szeretnék többet is írni, de annyit érdemes elmondani, hogy a bandát itthon talán kevésbé ismerjük a részletekbe menően, ezért azt hihetjük, hogy egy "egyslágeres" amerikai banda a többi közül. És ráadásul még az a számuk sem elég tökös, vagy húzós, csak simán jó, de egyáltalán nem tűnnek trú rock'n'roll arcoknak. Ez azonban nagyon nincs így.

A banda megalakulásában és az első album munkálatai során is igencsak fontos szerepet játszott egy piciny növény, amit peyote kaktusz néven emlegettek derék amerikai őslakosok. Ja, és igen komoly meszaklintartalommal bírt. A srácok éppen az egyik ilyen pszichedelikus peyote-trip-en révültek a Joshua tree park sivatagában, amikor első albumuk borítóképei elkészültek, illetve akkor is, amikor a felettük elhúzó sas miatt kitalálták a banda nevét (vajon tényleg volt sas?).

A borító számos merész húzást tartalmazott:

Egyrészt bátor dolog Burden részéről, hogy egy debütalbumot úgy ad ki, hogy a banda tagjai EGYÁLTALÁN nem látszódnak a külső borítóképen. Mert hogy nem látszódnak. Az amúgy csodálatos borító, remek színek mind a fotóst, mind az utómunkát végző Burdent dícsérik.

A másik tökös húzás a különleges  kivitelezés. Ezt itt úgy kell elképzelni, hogy maga a védőtasakba rakott lemez a fent látható, négybe hajtott poszterbe lett becsomagolva. A csomagolás pedig úgy nézett ki, hogy az album első és hátsó fedlapján a naplementében látszódó magas sivatagi kaktuszok sziluettje látszódik csak, míg kihajtva jön elő az együttes képe a kaktuszok alatt.

Hát így kihajtva szerintem ez minden idők egyik legmenőbb borítója, csak hát ugye meglepő lehetett a rajongóknak, amikor kinyitották a fedlapot, a banda fejjel lefele lógott. Ez a “baki “ annak köszönhető, hogy Gary Burden sokszor került vitába a kiadókkal a borítót illetően, és hát ez esetben is ez történt.

A debütálást követően folytatták a közös munkát. A következő évben a ‘73-as "Desperado" lemezt is Gary és Henry csinálta. Itt a banda tagjai útonállóknak öltöztek, mivel ez egy outlaw country stílusú, igazi all american korong lett.

Érdekesség, hogy a fotózás a Paramount Ranch-on  zajlott, ahol nem kisebb filmek forogtak, mint a Geronimo (1939), a Westworld (2016-), vagy az American Sniper (2014). A forgatás közben akkora porfelhőt csapott a stáb, hogy a helyiek azt hitték, kigyulladt a bozót és kihívták a tűzoltókat.

Mivel Gary újra szembekerült Geffennel, aki rendre  vétózta a kihajthatós trükkös albumötleteket, itt más finomságokat alakítottak ki. Az extra annyi volt, hogy a hátoldalon a banda tagjai lelőve feküdnek, felettük pedig diadalittasan feszítenek a producerek, managerek, roadok és persze maga Gary Burden is feltűnik.

A beállítás a Dalton-banda “elfogását” imitálja a Coffeyville-i banrablás után, de a stáb kegyetlen hajszolását is szimbolizálja, ami a felvételek során gyorsabb munkára késztette a zenekart, akik a munkától végül "kidöglöttek".

 

Az Eagles 3., "On the Blue" c. albumának esete szintén érdekes, mert nem fotók alapján készült a borító, hanem egy, Burden által, valami random zsibvásáron talált festményt tettek fel a tokra. Burden felkutatta a festmény vélt készítőjét, de hogy megkapta-e a csekket a kiadótól, máig nem tudjuk.

A banda első Billboard 1-es lemezére, a "One of these nights" nagy sikerű korongjára már “csak” egy indián jelkép, a sastollakkal ellátott marha/bölény koponya jutott. Ez volt Burden utolsó melója az Eagles-szel, a maga letisztult, de erőteljes módján szintén elég kihívó volt a kor albumborítói közül, maga a banda itt sem szerepel a front oldalon. A képen látható indián totem koponya a Boyd Elder nevű “koponya-művészt” (amerikában a skullartist az indián stílusú “totem-szobrászat-festészet”-et takarja), Gary egyik barátját dícséri. Fontos, hogy ez nem egy grafika, hanem egy ténylegesen elkészített koponya-toll “szobor”, aminek az eredetije a banda énekesének falán lóg. Maga a borító végül Grammy jelölést ért a művészpárosnak.

Ez a néhány példa csak azért szerepelt ezen a blogon, hogy kicsit mögénézzünk egy album munkálatainak. Hogy egy ilyen kiadvány nagyon nem csak a zenekarról szól, de még sokszor nem is csak a zenéről. Házifeladatnak keressétek ki a kedvenc albumborítóitok készítőit és ha még élnek, kövessétek be instán meg a többi helyen, ez nagy support lesz nekik!

Gary Burden rengeteg sikeres előadóval dolgozott ezek után is, akikről nem írtam. Pályafutása egészen a 2010-es évekig húzódott olyan sztárok oldalán, mint Jackson Browne, az America, a Byrds, Jerry Lee Lewis, vagy Neil Young, akivel vagy 40 évig dolgozott együtt és külön könyvet kehetne írni kettejükről (talán van is). 5 Grammy jelölésig és egy megnyert díjig jutott, de asszem őt ezek érdekelték legkevésbé. Ahogy azért a bakelitet lecserélte a CD, majd a digitális világ beköszöntött, úgy szorult vissza Gary munkássága is.

Ő azt vallotta, hogy bár nem rosszak ezek a CD-k, de  nagylemez borítóján dolgozni az igazi, hiszen azon lehet igazán jól spanglit tekerni!

És kinek hinnénk el, ha nem neki.

C€ YOU SOON!

Egyéb források:

https://jonimitchell.com/library/view.cfm?id=1867 

http://garyburdenforrtwerk.com/2009/09/blue/

 https://www.juxtapoz.com/news/music/sound-and-vision-joni-mitchell-s-blue-with-cover-photography-by-tim-considine/ 

http://garyburdenforrtwerk.com/2009/09/the-second/

California Rocks: Under the Cover dokumentumfilm

Discogs.com

Allmusic.com

https://www.grammy.com/artists/gary-burden/16457

http://garyburdenforrtwerk.com/biography/